Megvallom, hosszú évek óta hozzátartozik életemhez a személyes ima. Rendszeresen, lehetőleg naponta végzem. Előfordult, hogy figyelmetlen voltam, nem készítettem elő, összecsaptam, és így tovább. Máskor viszont mélység, öröm, erő, és szeretet forrása. Ez különösen igaz az elmúlt évre, amióta súlyos beteg vagyok. Talán mert több időm van, nagyobb nyugalom vesz körül, hogy élvezhessem Isten jelenlétét. Néha meglepődnek az emberek, hogy Loyolai Szent Ignác szerint a vigasztalás élménye a normális, és nem a bánaté. Abból indul ki, hogy a Biblia szerint Isten gyönyörködik népében. Elmondhatom, hogy a mindennapi elcsendesedés után (ami gyakran csak 30 perces volt, de sosem túl hosszú) mindig áldottnak érzem magam, készen az élet dolgaira. Ezeket az imaidőket mégis nehéz leírni, vagy beszélni róluk. Általában valami összeszedettség-gyakorlattal kezdtem. A másik állandó kiindulópont a Szentírás volt, néha csak egy vagy két verse, ami elég volt, hogy felébressze az ígéret és jelenlét érzését. Ezután gyakran csak megmaradtam ebben az élményben, hagytam, hogy szívem a maga módján tanuljon. De az ima célja nem a pihenés, hanem a mozgás, változás, átalakulás, végső soron a szeretet tanulása a Lélek működése által. Mielőtt lezártam volna az imát, újra csak Ignácot követve, beszédesebbé váltam, és megszólítottam Miasszonyunkat vagy Jézust vagy az Atyát (esetleg valamelyik szentet). Többnyire ahhoz kértem segítséget, hogy tudjam hitelesen életre váltani, amit az imában Istennel való együttlétem ajándékaként észleltem.

Excerpted from Into Extra Time – Living Through the Final Stages of Cancer and Jottings Along the Way by Michael Paul Gallagher SJ
(pp 40-41)