Eljön egy pont a gyász folyamatában, amikor mintha kicsit erősebbnek éreznénk magunkat… Valami bátorságféle tűnik fel a lelkünkben, ami jelzi, hogy már elég erősek vagyunk lassan újra alkalmazkodni a világhoz nélküle, aki azelőtt központi szerepet játszott az életünkben.

Hol van mindebben Isten?
Eljönnek a napok, amikor a feltámadás reménye kezd beszüremleni a lelkünkbe. Végigjártuk veszteségünk fájdalmának pusztaságát, és már nem a szenvedő Jézussal azonosulunk, hanem a gyógyító és a feltámadt Jézus kerül közel hozzánk. Lassan lekerül vállunkról a fájdalom, a szomorúság, a harag, a bűntudat, a veszteség terhe.  Isten, aki támogató kezét nyújtotta a Getszemáni kertben gyötrődő fiának, Jézusnak, ugyanezt teszi mindazokkal, akik belépnek az elfogadás birodalmába. Isten, aki letörölte a könnyet Fia édesanyjának, Máriának a szeméről, kezdi felszárítani a gyászoló könnyeit is. Isten egy Apa gyógyító érintését nyújtja az összetört szívűeknek, az elhagyottaknak, a magányosoknak. Boldogok, akik sírnak, mert vigasztalást nyernek (Mt 5,4).

Excerpted from Walk With Me Into The Light : Some comfort on the journey through grief by Margaret T Naughton
(pp:35-36)