A papokról szóló történetek közül egyik kedvencem a következő: egy ember hosszú időn át rendszeresen járt misére, aztán egyik napról a másikra elmaradt a templomból. Néhány hét múlva a pap elhatározta, hogy meglátogatja. Hideg este volt, és mikor egérkezett, a férfit a lobogó kandalló előtt találta, magányosan bámulta a lángokat.
A férfi sejtette a plébános látogatásának okát, kedvesen üdvözölte, majd odahúzott a kandalló elé egy karosszéket, hellyel kínálta, és várta, hogy megszólaljon. A pap kényelmesen elhelyezkedett, de nem szólt semmit. Csak ült csendben, és nézte a tüzet.
Pár perc elteltével felvette a hosszúnyelű parázsfogót, és egy lángoló szenet kiemelt a tűzből, majd lerakta a tűztér csupasz szélére. Ezután visszaereszkedett a székbe, és csendben várt tovább. Mindketten a magányosan égő szenet nézték, melynek lángja fokozatosan alábbhagyott, egy utolsó felvillanással kialudt, majd lassan az izzása is megszűnt.  Ekkor újra felállt a pap, fogta a kihűlt, halott szenet, és visszarakta a tűzbe. Az azonnal újra felizzott a környező szenek melegétől, és lángolni kezdett.
Világos volt a tanítás. Egy széndarab önmagában nem tud égni. A ki nem alvó tűzhöz sok széndarab együttlángolására van szükség. Egy keresztény sem tud egyedül sokáig lángolni Istenért, szüksége van az egyházhoz tartozó többi ember rendszeres támogatására.

Excerpted from Hope in All Things by Paul O’Reilly SJ
(p.33)