James Joyce Ifjúkori önarckép című regényében a pokolról
szóló híres prédikáció egy iskolásfiúnak a testi vágy bűneitől megkínzott
lelkét tárja elénk, akinek meggyőződése, hogy bűnei nem nyerhetnek bocsánatot a
hatalmas és szigorú Istentől.

Egyetlen reménysugárba kapaszkodik: vétkével nem bántotta
meg Miasszonyunkat. Ezért Newman szavaival imádkozni kezd:

Isten valaha azt tervezte, hogy mennyei dicsőségben érkezik
a földre, de az ember bűnt követett el. Ezért, mert Isten volt, fenségét
elfedve, fényességét árnyékba burkolva érkezett hozzánk. Gyengeségben érkezett,
nem hatalomban, téged küldött maga helyett, egy teremtményt, a mi állapotunkhoz
igazított teremtményi bájban és csillogásban. Most ezért, drága Anyánk, a te
arcod és alakod szól hozzánk az örökkévalóról: nem földi szépséggel, amire
veszélyes rátekinteni, hanem úgy, mint a hajnalcsillag, a te jelképed, mely
fényt, zenét és tisztaságot áraszt, a mennyországról mesél, békességgel tölt
el. Ó, napnak hírnöke! Ó, vándorok fénysugara! Vezess még, ahogy eddig
vezettél! A sötét éjszakán, a sivár pusztaságon át vezess el a mi Urunkhoz, Jézushoz,
vezess haza!

Szemeit könnyek homályosítják el, alázatosan feltekint az
égre, és siratja elveszített ártatlanságát. Később talál egy kápolnát, és a
gyónásról egy töredelmes szívű tizenhat éves ifjú távozik, Istennel megbékélt
lélekkel.